Sohár Pál jegyzete

Nyomtatóbarát változatKüldés e-mailbenPDF változat

Amire Sárospatak emlékeztet

Ki ne élte volna már át, hogy egy látvány, íz, dallam vagy illat emlékeket, régmúlt eseményeket elevenít föl bennünk, elfelejtett arcok, érzések, tájak élednek újra, hirtelen, váratlanul, meghökkentő elevenséggel, éles körvonalakkal.

Amikor tíz éve először léptem át az ősi pataki református gimnázium küszöbét, föllépkedtem a kopott kőlépcsőkön, végigmentem a fehérre meszelt, hosszú, kopasz folyosókon, amelyből szigorúan szabályos közökkel almazöldre festett, túlméretezett ajtók nyílnak a tantermekre, s végül eljutottam a napfényes, méltóságot, nyugalmat és békét árasztó puritán imaterembe, gyermekkori emlékek, a tiszafüredi református elemi iskola, több, mint egy emberöltővel régebben koptatott padjai, s vele az első iskolába menetel izgatott örömmel és szorongással várt napjai, vasárnapi iskolák meghitt délelőttjei, ünnepi istentiszteletek zsoltárhangjai, a régen-volt, derűs gyermekkor emlékképei keltek új életre bennem. Úgy éreztem, hosszú távollét után, újra otthon vagyok.

S Patak nemcsak az iskolakezdőt, hanem a gimnazistát is felébresztette bennem. Az arra az életkorra jellemző lelkes tudásvágyam akkor még a történelem és az irodalom felé fordult, még ha a Középiskolai Matematikai Lapok feladatmegoldó versenyein és a matematika órákon elért sikereim már sejtetni engedték is érdeklődésem későbbi átfordulását vagy inkább kiterjedését - hiszen, legalábbis hobby-szinten, a széptudományokhoz, zenéhez, irodalomhoz sohasem lettem egészen hűtlen - a természettudományok felé.

És a magyar történelem nagyjai közül Rákóczi nemes alakja volt csodálatom legfőbb tárgya. A II. Rákóczi Ferenc gimnázium tanulójaként mindent elolvastam tőle és róla, amihez csak hozzájuthattam, s egyre inkább lenyűgözött erkölcsi nagysága, önzetlen hazaszeretete, politikai bölcsessége, befelé forduló, nem szavakban, hanem tetteiben megnyilvánuló mély hite, minden téren fennálló mások iránti megértése, toleranciája, önmagával szembeni puritán szigora, emberi kapcsolataiban szívjósága, hadvezérként kemény, megalkuvásmentes határozottsága, személyes bátorsága és önfeláldozó-készsége, a száműzetés keserű kenyerét méltósággal viselő türelme, a politikai tehetetlenségre ítéltséget kétkezi munkával, értékes gondolkodói-szépírói tevékenységgel elviselhetővé tevő kitartó és hazátlanná vált társainak is példát és erőt adó szorgalma, a történelmi eseményeket és a maga ezekbéli szerepét kíméletlen tárgyilagossággal vizsgáló lelkiismeretessége. Ez a máig változatlan tisztelet és vonzalom személye iránt olyan "fiatalkori bűnök" elkövetésére is elcsábított, mint egy Rákóczi-eposz néhány versszakának megírására, sőt egy elvetélt Rákóczi-operaterv felvázolására. Tőle és rajta tanultam meg Garay János intelmének igazságát: "Csak törpe nép feledhet ős nagyságot." Ezt a félévszázadon át elfelejtett, tagadott és diszkreditált igazságot pedagógusként mindenkor kötelességemnek tartottam és tartom feleleveníteni, tanítványaimnak továbbadni.

Rákóczi iránti fiatalkori lelkesedésem jóval később egy, a korszakra jellemző groteszk eseményhez vezetett, amit talán érdemes itt elmondanom. Többszöri megrovást követően, 1976-ban, beidéztek munkahelyemen a pártirodára és súlyos következményeket kilátásba helyezve ismételten felszólítottak, hogy vegyek végre részt valamilyen formában az eddig "elszabotált" társadalmi munkában. Hirtelen jött kaján ötlettel felajánlottam, hogy vállalom az évenként a KISZ égisze alatt sorra kerülő "történelmi-kulturális vetélkedő" az évi megrendezését, a kérdések összeállítását és a verseny lebonyolítását. A vetélkedőt addig kizárólag "párttörténeti" témából rendezték a nagy budapesti gyógyszergyárakból és gyógyszeripari kutatóintézetek dolgozóiból verbuválódott csapatoknak. Senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdezzen a verseny előtt a felteendő kérdésekről. Így aztán csak a verseny megkezdésekor derült ki, hogy a verseny témájául, a megszokott helyett - születésének 300 éves jubileumára hivatkozva - Rákóczit és szabadságharcát választottam. A két tucatnyi csapat, a "drukkerek" és érdeklődök népes táborának jelenlétében már semmit sem lehetett tenni, a verseny témáját akkor már nem volt mód megváltoztatni, így jó képet kellett vágjanak az illetékesek is a "rossz" tréfához és a vetélkedő - nagy sikert aratva - lezajlott. A kérdések között természetesen számos alkalommal szerepelt Sárospatak, pl. a vár diaképe. (Hét Rákóczi-várat kellett diaképeken felismerni, s egy Nagy-magyarország térképen, amelyen a várak helyét pontok jelölték, a pontokhoz a várneveket hozzárendelni.) Ez a kérdés - a térkép miatt - önmagában is beavatkozásra késztette volna a kicselezett, nem eléggé éber cenzúrát! Egy másik dián a "sub rosa" erkély képét vetítettük, s az volt a kérdés, hogy milyen történelmi esemény kapcsán, milyen jelentést nyert ez az elnevezés. (A legenda szerint itt készítették elő a Wesselényi-féle összeesküvést, s ezért a "'sub rosa" kifejezés bizalmas, titkos, diszkrét információcserét jelent.) A pataki vár számomra ekként középiskolás és negyedszázaddal ezelőtti felnőttkori élmények, események mementója.

Ám Patak - immár valóságos alakjában - jelen volt/van elmúlt éveimben is. A politikai változások nyomán, a nyolcvanas évek vége felé, számomra is megnyílt az út életem nagy vágya, az egyetemi oktató pálya felé: 1989-ben - több évtizedes "társadalmi munkában" végzett meghívott előadókénti működést követően - az Eötvös Lóránd Tudományegyetem főállású professzora, 1992-ben tanszékvezető egyetemi tanára lettem. Az Egyetemen, két, azóta már sajnos elhunyt, nagyra becsült és tisztelt kollegámmal, Kajtár Márton és Körös Endre professzorokkal mindennapos munka kapcsolatba kerültem. Mártonhoz több évtizedes barátság, Körös professzor úrhoz, az egykori pataki diákhoz, kölcsönös megbecsülésen és mély rokonszenven nyugvó igen jó kollegiális kapcsolat fűzött. Tőlük tudtam meg, hogy Patakon egy lelkes, elhivatott, kitűnő kémiatanár, Sipos István kezdeményezésére kétévente tanulmányi versenyt rendeznek középiskolás diákoknak kémiából. Mindketten arra biztattak, hogy csatlakozzam hozzájuk, s zsűrizéssel, illetve előadásokat tartva támogassam a rendezvénysorozatot.

Örömmel vállalkoztam e feladatra - annál is inkább, mert munkatársam, kedves barátom, később az EGIS gyár Szerkezetkutatási Osztályának vezetőjeként utódom, Újszászy Kálmán, a Református Kollégium alapítványának kurátora révén akkor már hosszabb ideje, szinte napról-napra értesülhettem arról a roppant nagy és sikeres munkáról, amellyel az egyháznak visszaadott Református Kollégium és gimnáziuma újjászervezése folyt. Azóta, zsűritagként és előadóként, visszatérő résztvevője vagyok a "Sárospataki Diákvegyész Napok"-nak. Tanúja lehettem a versenyző diákok szívet melengető sikereinek, amidőn előadásaikkal ismételten tehetségükről, alapos kémiai tudásukról, kísérletező készségükről, a tudomány iránti elkötelezettségükről győztek meg. Reménységgel és büszkeséggel tölt el, hogy a kémia mellett a pataki tanulók sokoldalú műveltségükről, kitűnő nyelvtudásukról, irodalmi és történelmi tájékozottságukról is bizonyságot adtak a tanulmányi versenyhez csatlakozó kulturális műsorokkal. A két pataki gimnázium - hiszen létrejötte óta a Református Kollégium gimnáziumához az Árpád-vezér Gimnázium is társult a rendezvények szervezésében - missziót tölt be azzal is, hogy a határokon átívelő regionális hatókörűvé bővítették a Diákvegyész Napokat, amelyen felvidéki és erdélyi magyar diákok is részt vehetnek, s ezzel a középiskolások körében hozzájárulnak a nemzeti összetartozás és egység újjáteremtéséhez.

Előadóként sem haszontalanok pataki kirándulásaim: docendo discimus - arra kényszerülve, hogy olyan dolgokról kell beszéljek középiskolás tanulónak, amelyekhez, koruknál fogva, gyakran még a legalapvetőbb előismereteik sem lehetnek meg, sok gondolatom, ötletem támadt e nehézség áthidalására, amelyeket viszont egyetemi oktatói munkámban is hasznosíthatok.

Az Ótestamentumban Hoseás próféta könyvének egy "aranymondása" vezérelhette protestáns elődeinket, amikor létrehozták azokat a Nemzetünknek azóta számtalan szellemi kiválóságot, nagy tudóst, művészt, politikust, művelt népet nevelő intézményeket, amelyek sorában a Sárospataki Református Kollégium gimnáziumának is előkelő helye van, s amely így szól: "Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való!" És, hogy Magyarország oly sok balsors után ma is él, az jelentős részt Pataknak, s a többi protestáns és nem protestáns iskolának és ezek nagy tudású, lelkes, becsületes és szorgalmas tanítómestereinek köszönhető, akik évszázadokon át adják új és új, felnövekvő magyar generációk kezébe a fennmaradás legerősebb fegyverét - a tudást.

 

Budapest, 2002. augusztus